Yannis Ritsos - Holdfényszonáta

Tavaszi este, tágas szoba egy öreg házban.

Fekete ruhás idős asszony beszél egy ifjúhoz.

Nem gyújtották fel a lámpákat.

Mindkét ablakon a hold világít könyörtelenül.

El is felejtettem említeni, a fekete ruhás asszony

két-három érdekes, áhítatos verses kötet szerzője.

Szóval a fekete ruhás hölgy beszél az ifjúhoz:

„Hadd jöjjek veled. Micsoda Hold van ma éjszaka!

A Hold kedves – nem mutatja, hogy hajam őszbe vegyül.

A Hold újra arannyá változtatja a hajamat. Nem is vennéd észre.

Hadd jöjjek veled.”

Holdvilágnál a szoba árnyai nagyobbra nőnek,

láthatatlan kezek rajzolják a függönyöket,

kísérteties ujj ír elfelejtett szavakat a zongora porába

Nem akarom őket hallani, csitt!

„Hadd jöjjek veled, egy kicsit lejjebb még, míg a téglagyár fala tart,

ahol az út kanyarodik, s a légies beton város feltűnik, holdfénytől fehérre meszelten,

olyan más és olyan megfoghatatlan,

oly bizonyos, mint a metafizika,

hogy végül elhiszed, hogy létezel is és nem is,

hogy soha nem is léteztél, s az idő a megsemmisülésével sohasem létezett.

Hadd jöjjek veled.

Ülünk majd kicsit az alacsony falon, fenn a dombon,

s ahogy a tavaszi szellő fúj körülöttünk,

talán elképzeljük azt is, hogy szállunk,

mert gyakran, s különösen most, hallom a saját ruhám hangját,

mintha két erőteljes szárny nyílna s csukódna,

érzed a torkod, bordáid és húsod feszes hálóját,

s mikor bezárod magadat ennek a repülésnek a hangjába,

érzed a torkod, bordáid és húsod feszes hálóját,

s így az azúr ég szűk izmai közepette,

a mennyek erős idegszálai közepette,

nem számít, hogy mész vagy visszatérsz,

nem számít, hogy mész vagy visszatérsz,

és nem számít, hogy a hajam fehér lett már

(,mert nem ez a bánatom – a bánatom az, hogy a szívem

fehérré nem vált).

Hadd jöjjek veled.

Tudom, hogy mindegyikünk egyedül utazik a szeretetbe,

egyedül a hithez és a halálba.

Tudom ezt, én kipróbáltam, ez nem segít.

Hadd jöjjek veled.

Ez a ház kísértet járta, vadászik rám –

amit mondok az az, hogy megvénült már, a szegek meglazultak,

a képek lógnak, mintha a semmibe lennének mártva,

a vakolat hangtalanul hullik alá,

mint a halott ember kalapja hullik le a szegről a sötét előcsarnokban,

mint a molyrágta kesztyű hullik le a csend térdéről,

vagy, mint ahogy a holdsugár esik az öreg, kibelezett karosszékre.

Egykor ez is új volt – nem a fénykép, melyre  oly kétkedve bámulsz –

a karosszéket mondom, nagyon kényelmes volt, órákig ülhettél benne

csukott szemmel álmodozva bármiről, ami csak eszedbe jutott,

homokos tengerpartról, mely sima és nedves, fénylik a holdfényben,

jobban fénylik, mint a régi bőr cipőm, melyet minden hónapban a sarki cipőfényezőhöz küldtem,

vagy, mint a halászhajó vitorlája, mely saját sóhajától meglékelten süllyed,

egy háromszögű vitorla, mint egy kendő, ferdén félbe hajtva,

mivel nem volt mit befognia vagy megtartania,

nem volt kinek búcsút inteni vele.  Mindig is rajongtam a kendőkért,

nem azért, hogy bármit beléjük kössek,

naplementés mezőkön szedett virágmagokat vagy kamillát,

nem azért, hogy négy csomót kössek a csücskeire, mint a munkások fejfedői

azútmenti építkezéseken,

sem azért, hogy a szemeimet legyezgessem – mindig vigyáztam a szememvilágára;

sohasem viseltem szemüveget. Csak egy ártalmatlan önkifejező eszköz, a kendő.

Most negyedekbe hajtom, nyolcadokba, tizenhatrétbe,

hogy ujjaimat lefoglaljam. És visszaemlékszem, így számoltam a zenét mikor az Odeionba mentem

kék kötényben és fehér gallérral, két szőke fonattal, - 8, 16, 32, 64 –,

kéz a kézben egy kis barátommal, hamvas, csupa világos csokorbaszedett virág,

(bocsáss meg az ilyen hozzáfűzésekért – rossz szokás) – 32. 64 –

a családom nagy reményeket fűzött a zenei tehetségemhez. De a karosszékről kezdtem el beszélni,

kibelezett – a rozsdás rugói kilátszanak, s a tömés – a szomszéd bútoroshoz akartam már küldeni –

de hol van az idő, a pénz és a hajlandóság? –mit javítsunk meg először?

Gondoltam, lepedőt terítek rá – úgy féltem a fehér lepedőtől a holdfényben.

Emberek ültek itt, kik nagyszerű álmokat álmodtak, mint te meg én,

s most a föld alatt nyugszanak esőtől vagy holdtól háborítatlanul.

Hadd jöjjek veled.

Egy kis időre megállunk a Szent Miklós márvány lépcsőinek tetején,

aztán te leereszkedsz, én pedig visszafordulok,

baloldalamon kabátod és néhány napfolt érintésének melegével, mely a szomszédos kis ablakból jön,

és ez a tiszta fehér köd a Holdból, mint ezüst hattyúk hosszú sora –

és én nem félek ettől a tüneménytől, mivel sok tavaszi estén át beszélgettem Istennel,

ki épp ilyen holdsugár ködébe és dicsőségébe öltözött –

és sok ifjú embert, még nálad is szebbeket, áldoztam fel néki –

Feloldódtam, oly fehér, oly elérhetetlen, fehér lángjaim között, a holdfény fehérjében.

felégtem a férfiak hívogató tekintetétől és az ifjak elragadtatott rajongásától,

pompás bronz testektől ostromoltan,

erős végtagok dolgoznak a medencében, evezőkkel, a pályán, futballozva (úgy tettem, mintha nem látnám őket)

homlokok, ajkak, nyakak, térdek, ujjak és szemek,

mellkasok és karok és dolgok (melyeket valóban nem láttam) –

tudod, néha mikor elragadtatsz, el is felejted, hogy mitől ragadtattál el,

az elragadtatás önmagában elég –

Istenem, micsoda csillagfényű szemek, és a hulló csillagok magasságába emeltettem,

mert kívül-belülről ostromoltan,

nem maradt más út nekem, csak felfelé vagy lefelé. – Nem, ez sem elég.

Hadd jöjjek veled.

Tudom, nagyon késő van. Engedj,

hiszen oly sok éven át – nappal, éjjel és karmazsin estéken át – voltam egyedül,

dermedten, egyedül és szeplőtelenül,

még a hitvesi ágyamban is szeplőtelenül és egyedül,

dicsőítő verseket írva, hogy Isten lábai elé helyezzem őket,

verseket, melyekről biztosíthatlak, hogy kitartanak, mintha csak hibátlan márványba vésettek volna,

túl az én életemen és túl a tiéden, messze túl. S ez nem elég.

Hadd jöjjek veled.

Ez a ház nem visel el engem többé.

Én nem bírom tovább a hátamon cipelni.

Mindig óvatosnak kell lenned, óvatosnak,

hogy megtartsd a nagy falakat,

hogy megtartsd az asztalt a székekkel,

hogy megtartsd a székeket a kezeiddel,

hogy vállaidat a lebegő fénysugár alá helyezd.

És a zongora, mint egy lezárt fekete koporsó. Nem mered felnyitni.

Nagyon óvatosnak kell lenned, nagyon óvatosnak, ha lehullnak, te is lehullassz.

Én nem bírom el.

Hadd jöjjek veled.

Ez a ház, habár egészen halott, nem akar meghalni.

Makacsul élni akar a halottjaival,

tovább élni halálában,

tovább élni halálának bizonyosságában,

és tovább őrizni a házat a halottjainak, a rothadó ágyakkal és polcokkal.

Hadd jöjjek veled.

Itt azonban hangtalanul sétálok az este ködében,

akárha papucsban, akárha mezítláb,

néhány hang lesz csak: üvegtábla vagy tükör törése,

néhány lépés hallatszik – nem az enyémek.

Odakint az utcán ezek a lépések talán nem hallatszanak –

a bűnbánat, azt mondják, fapapucsot hord –

és ha belenézel ebbe vagy abba a tükörbe,

a por és a repedések mögé,

megpillantatod az arcodat – sötétebb és töredezettebb –

az arcodat, melyet egész életben tisztán és egészben tartani igyekeztél.

Az üveg szája fénylik a holdfényben, mint egy görbe borotva – hogyan emelhetném ezt az én ajkaimhoz?

Habár nagyon szomjazom – hogyan emeljem? – látod?

Hasonlatokhoz van kedvem – ez legalább megmaradt nekem,

megerősít, hogy az értelmem még nem hagyott cserben.

Hadd jöjjek veled.

Néha, mikor az este leszáll, olyan érzésem van,

hogy odakint az ablakon túl az medvetáncoltató vonul el az öreg, termetes medvéjével,

bundája tele van égésekkel és tüskékkel,

felkavarja a szomszéd utca porát,

egy elhagyatott porfelhő, mely érzékelteti a szürkületet,

s a gyerekek hazatértek vacsorára s már nem engedik őket az utcára,

mégha a falak mögül meg is sejtik az öreg medve elhaladását –

és a fáradt medve elhalad magányosságának bölcsességében, nem tudva merre és miért –

súlyossá vált, többé nem tud táncolni megdagadt lábain,

nem tudja viselni fűzős kalapját, hogy a gyerekeket, naplopókat és bámészkodókat szórakoztassa,

nem akar mást, mint lefeküdni a földre,

engedni őket, hogy a hasát tapossák, így játszva utolsó játékát,

megmutatva rettenetes erejét a lemondásra,

közönyét mások érdeklődése iránt,  a gyűrűk iránt ajakaiban,

fogai erőszakossága iránt,

közönyét fájdalommal és élettel szemben,

a halál teljes bizonyosságában – mégha lassú halál is –

végső közönyösségét a halállal szemben, az élet tudásával és folytonosságával,

mely felemeli őt rabszolgaságából a tudásával és tetteivel.

De ki tudja a végsőkig játszani ezt a játékot?

És a medve felkel újra és tovább megy engedve pórázának, gyűrűinek és fogainak,

tépett ajkakkal mosolyogva a fillérekre, melyet gyönyörű és gyanútlan gyermekek dobálnak

(pontosabban gyönyörűek, mivel hogy gyanútlanok),

és köszönetet mondva. Mert a megöregedett medvék csak egy dolgot tudnak mondani:

Köszönöm, köszönöm.

Hadd jöjjek veled.

Ez a ház megfojt engem. A konyha különösen olyan, mint a tenger mélységei.

A lógó kávéscsészék köralakban fénylenek, mint valószerűtlen halak hatalmas szemei,

a tányérok lassan hullámzanak, mint a medúzák,

hínárok és kagylók akadnak a hajamba -  később már nem tudom őket meglazítani –

nem tudok visszajutni a felszínre –

a tálca halkan kiesik a kezemből – lemerülök,

és látom a lélegzetem buborékjait emelkedni és emelkedni,

és ahogy nézem őket, próbálom irányítani magamat,

s azon tűnődöm, mit gondolhat az, aki odafent van,

és látja a buborékokat,

talán hogy valaki megfulladt, vagy egy búvár kémleli a mélységet?

És valóban, nem egyszer felfedeztem ott a merülés mélységeiben

korallokat és gyöngyöket, hajótörött roncsok kincseit,

váratlan találkozásokat, múltat, jelent és eljövendőt,

majdhogynem a végtelenség bizonyosságát,

egy bizonyos nyugodtságot, egy bizonyos mosolyát a halhatatlanságnak, ahogy mondják,

boldogságot, részegséget, ihletettséget,

korallokat és gyöngyöket, zafírokat;

csak azt nem tudom, hogyan adjam őket – nem, én adom őket;

csak azt nem tudom, hogy el tudják-e venni – de én mégis adom őket.

Hadd jöjjek veled.

Egy perc csak, míg felveszem a kabátomat.

Amennyire változékony az idő, óvatosnak kell lennem.

Nyirkos az est, és őszintén, nem úgy tűnik neked,

mintha a hold erősítené a hideget?

Hadd gomboljam be az ingedet – milyen erős a mellkasod –

milyen erős a hold – a karosszék, úgy értem – és akárhányszor felemelem

a poharat az asztalról, a csend gödrét hagyja maga után. Ráhelyezem a tenyerem egyszer,

hogy ne lássak át rajta – visszateszem a poharat a helyére;

és a hold pedig egy lyuk a világ koponyáján – ne nézz rajta keresztül,

mágnesként vonz magához – ne nézd, egyikőtök se nézze,

figyelj jól arra, amit mondok – bele fogsz esni. Ez a szédülés,

gyönyörű, légies – bele fogsz esni –

a hold egy márvány kút,

árnyak kavarognak és néma szárnyak, titokzatos hangok – nem hallod őket?

Mélységes mély a zuhanás,

mélységes mély a megmászása,

a légies szobor nyitott szárnyaival körülvéve,

mélységes mély a csend hajthatatlan jóindulata –

remegő fények a túlparton, sodródsz a saját hullámoddal,

az óceán sóhajával. Gyönyörű, légies ez a kábulat – légy óvatos, lezuhansz.

Ne nézz rám, az én helyem ebben a hullámzásban van – ebben a pompás szédülésben.

És minden este egy kis fejfájásom, szédülési hullámom van.

Gyakran kisurranok a patikába az utca túloldalán néhány aspirinért,

de néha túl fáradt vagyok, és itt maradok a fejfájásommal,

és hallgatom a csövek üreges zaját a falakban,

vagy kávét iszom, és szórakozottságomban, mint mindig,

megfeledkezem, és kettőt is csinálok – ki issza meg a másikat?

Igazán vicces, az ablakpárkányon hagyom hűlni,

vagy néha mindkettőt megiszom, kinézve az ablakon a patika világos, zöld

gömbjét figyelve, mely olyan, mint egy csendesen közeledő vonat zöld fénye,

mely azért jön, hogy elvigyen engem kendőimmel, lejárt cipőimmel, fekete tárcámmal, verseimmel,

de bőröndök nélkül – mihez kezdene bárki is velük?

Hadd jöjjek veled.

Oh, elmész? Jó éjszakát. Nem, én nem jövök. Jó éjszakát.

Én is indulok mindjárt. Köszönöm. Mert hát végül nekem is el kell hagynom ezt a leroggyant házat.

Látnom kell egy kicsit a várost – nem, nem a holdat –

a várost kérges kezeivel, a dolgozó várost,

a várost, mely kenyerével és öklével esküszik,

a várost, mely mindannyiunkat a hátán cipel

kicsinyességünkkel, bűneinkkel és gyűlöletünkkel,

becsvágyunkkal, tudatlanságunkkal és feledékenységünkkel.

Hallanom kell a város nagy lépteit,

és nem hallgatni tovább a te lépteidet,

vagy az Istenét, vagy a sajátomat. Jó éjszakát.

A szoba sötétbe fordul. Úgy látszik, mintha egy felhő takarta volna el a holdat.

Hirtelen, mintha valaki bekapcsolta volna a rádiót a közeli bárban, egy nagyon ismerős

zenefoszlány hallatszik. Aztán rájövök, ez a Holdfény Szonáta, épp csak az első felvonás játszódott

nagyon lágyan ezalatt a jelenet alatt. Az Ifjú most lemegy a dombról egy ironikus, és talán együttérző mosollyal finoman ívelt ajkain, és a szabadulás érzésével. Amint eléri a Szent Miklóst,

mielőtt lemegy a márvány lépcsőkön, nevetni fog – hangosan, önfeledten.

Nevetése nem fog illetlennek tűnni a hold előtt.

Talán az egyetlen illetlen dolog az, hogy semmi sem illetlen. Hamarosan az ifjú elcsendesedik,

komollyá válik , és azt mondja: „ Egy korszak hanyatlása.” Újra teljesen lenyugodva ismét kigombolja ingét és folytatja útját. Ami a fekete ruhás nőt illeti, nem tudom,

hogy végül kijutott-e a házból. A Hold ismét ragyog. És a szoba sarkaiban árnyak erősödnek elviselhetetlen megbánással, majdnem dühvel, nem annyira az élet miatt, mint inkább a hasztalan vallomás miatt. Hallod? A rádió játszik tovább...

Fordítás: Drenkó Szabina