Tavaszi este, tágas szoba egy öreg házban.
Fekete ruhás idős asszony beszél egy
ifjúhoz.
Nem gyújtották fel a lámpákat.
Mindkét ablakon a hold világít
könyörtelenül.
El is felejtettem említeni, a fekete
ruhás asszony
két-három érdekes, áhítatos verses
kötet szerzője.
Szóval a fekete ruhás hölgy beszél az
ifjúhoz:
„Hadd jöjjek veled. Micsoda Hold van
ma éjszaka!
A Hold kedves – nem mutatja, hogy
hajam őszbe vegyül.
A Hold újra arannyá változtatja a
hajamat. Nem is vennéd észre.
Hadd jöjjek veled.”
Holdvilágnál a szoba árnyai nagyobbra
nőnek,
láthatatlan kezek rajzolják a
függönyöket,
kísérteties ujj ír elfelejtett
szavakat a zongora porába
Nem akarom őket hallani, csitt!
„Hadd jöjjek veled, egy kicsit
lejjebb még, míg a téglagyár fala tart,
ahol az út kanyarodik, s a légies
beton város feltűnik, holdfénytől fehérre meszelten,
olyan más és olyan megfoghatatlan,
oly bizonyos, mint a metafizika,
hogy végül elhiszed, hogy létezel is
és nem is,
hogy soha nem is léteztél, s az idő a
megsemmisülésével sohasem létezett.
Hadd jöjjek veled.
Ülünk majd kicsit az alacsony falon,
fenn a dombon,
s ahogy a tavaszi szellő fúj
körülöttünk,
talán elképzeljük azt is, hogy
szállunk,
mert gyakran, s különösen most,
hallom a saját ruhám hangját,
mintha két erőteljes szárny nyílna s
csukódna,
érzed a torkod, bordáid és húsod
feszes hálóját,
s mikor bezárod magadat ennek a
repülésnek a hangjába,
érzed a torkod, bordáid és húsod
feszes hálóját,
s így az azúr ég szűk izmai
közepette,
a mennyek erős idegszálai közepette,
nem számít, hogy mész vagy
visszatérsz,
nem számít, hogy mész vagy
visszatérsz,
és nem számít, hogy a hajam fehér
lett már
(,mert nem ez a bánatom – a bánatom
az, hogy a szívem
fehérré nem vált).
Hadd jöjjek veled.
Tudom, hogy mindegyikünk egyedül
utazik a szeretetbe,
egyedül a hithez és a halálba.
Tudom ezt, én kipróbáltam, ez nem
segít.
Hadd jöjjek veled.
Ez a ház kísértet járta, vadászik rám
–
amit mondok az az, hogy megvénült
már, a szegek meglazultak,
a képek lógnak, mintha a semmibe lennének
mártva,
a vakolat hangtalanul hullik alá,
mint a halott ember kalapja hullik le
a szegről a sötét előcsarnokban,
mint a molyrágta kesztyű hullik le a
csend térdéről,
vagy, mint ahogy a holdsugár esik az
öreg, kibelezett karosszékre.
Egykor ez is új volt – nem a fénykép,
melyre oly kétkedve bámulsz –
a karosszéket mondom, nagyon
kényelmes volt, órákig ülhettél benne
csukott szemmel álmodozva bármiről,
ami csak eszedbe jutott,
homokos tengerpartról, mely sima és
nedves, fénylik a holdfényben,
jobban fénylik, mint a régi bőr
cipőm, melyet minden hónapban a sarki cipőfényezőhöz küldtem,
vagy, mint a halászhajó vitorlája,
mely saját sóhajától meglékelten süllyed,
egy háromszögű vitorla, mint egy
kendő, ferdén félbe hajtva,
mivel nem volt mit befognia vagy
megtartania,
nem volt kinek búcsút inteni
vele. Mindig is rajongtam a kendőkért,
nem azért, hogy bármit beléjük
kössek,
naplementés mezőkön szedett
virágmagokat vagy kamillát,
nem azért, hogy négy csomót kössek a
csücskeire, mint a munkások fejfedői
azútmenti építkezéseken,
sem azért, hogy a szemeimet
legyezgessem – mindig vigyáztam a szememvilágára;
sohasem viseltem szemüveget. Csak egy
ártalmatlan önkifejező eszköz, a kendő.
Most negyedekbe hajtom, nyolcadokba,
tizenhatrétbe,
hogy ujjaimat lefoglaljam. És
visszaemlékszem, így számoltam a zenét mikor az Odeionba mentem
kék kötényben és fehér gallérral, két
szőke fonattal, - 8, 16, 32, 64 –,
kéz a kézben egy kis barátommal,
hamvas, csupa világos csokorbaszedett virág,
(bocsáss meg az ilyen hozzáfűzésekért
– rossz szokás) – 32. 64 –
a családom nagy reményeket fűzött a
zenei tehetségemhez. De a karosszékről kezdtem el beszélni,
kibelezett – a rozsdás rugói
kilátszanak, s a tömés – a szomszéd bútoroshoz akartam már küldeni –
de hol van az idő, a pénz és a hajlandóság?
–mit javítsunk meg először?
Gondoltam, lepedőt terítek rá – úgy
féltem a fehér lepedőtől a holdfényben.
Emberek ültek itt, kik nagyszerű
álmokat álmodtak, mint te meg én,
s most a föld alatt nyugszanak esőtől
vagy holdtól háborítatlanul.
Hadd jöjjek veled.
Egy kis időre megállunk a Szent
Miklós márvány lépcsőinek tetején,
aztán te leereszkedsz, én pedig
visszafordulok,
baloldalamon kabátod és néhány
napfolt érintésének melegével, mely a szomszédos kis ablakból jön,
és ez a tiszta fehér köd a Holdból,
mint ezüst hattyúk hosszú sora –
és én nem félek ettől a tüneménytől,
mivel sok tavaszi estén át beszélgettem Istennel,
ki épp ilyen holdsugár ködébe és
dicsőségébe öltözött –
és sok ifjú embert, még nálad is
szebbeket, áldoztam fel néki –
Feloldódtam, oly fehér, oly elérhetetlen,
fehér lángjaim között, a holdfény fehérjében.
felégtem a férfiak hívogató
tekintetétől és az ifjak elragadtatott rajongásától,
pompás bronz testektől ostromoltan,
erős végtagok dolgoznak a medencében,
evezőkkel, a pályán, futballozva (úgy tettem, mintha nem látnám őket)
homlokok, ajkak, nyakak, térdek,
ujjak és szemek,
mellkasok és karok és dolgok
(melyeket valóban nem láttam) –
tudod, néha mikor elragadtatsz, el is
felejted, hogy mitől ragadtattál el,
az elragadtatás önmagában elég –
Istenem, micsoda csillagfényű szemek,
és a hulló csillagok magasságába emeltettem,
mert kívül-belülről ostromoltan,
Hadd jöjjek veled.
Tudom, nagyon késő van. Engedj,
hiszen oly sok éven át – nappal,
éjjel és karmazsin estéken át – voltam egyedül,
dermedten, egyedül és szeplőtelenül,
még a hitvesi ágyamban is
szeplőtelenül és egyedül,
dicsőítő verseket írva, hogy Isten
lábai elé helyezzem őket,
verseket, melyekről biztosíthatlak,
hogy kitartanak, mintha csak hibátlan márványba vésettek volna,
túl az én életemen és túl a tiéden,
messze túl. S ez nem elég.
Hadd jöjjek veled.
Ez a ház nem visel el engem többé.
Én nem bírom tovább a hátamon
cipelni.
Mindig óvatosnak kell lenned, óvatosnak,
hogy megtartsd a nagy falakat,
hogy megtartsd az asztalt a
székekkel,
hogy megtartsd a székeket a
kezeiddel,
hogy vállaidat a lebegő fénysugár alá
helyezd.
És a zongora, mint egy lezárt fekete
koporsó. Nem mered felnyitni.
Nagyon óvatosnak kell lenned, nagyon
óvatosnak, ha lehullnak, te is lehullassz.
Én nem bírom el.
Hadd jöjjek veled.
Ez a ház, habár egészen halott, nem
akar meghalni.
Makacsul élni akar a halottjaival,
tovább élni halálában,
tovább élni halálának bizonyosságában,
és tovább őrizni a házat a
halottjainak, a rothadó ágyakkal és polcokkal.
Hadd jöjjek veled.
Itt azonban hangtalanul sétálok az
este ködében,
akárha papucsban, akárha mezítláb,
néhány hang lesz csak: üvegtábla vagy
tükör törése,
néhány lépés hallatszik – nem az
enyémek.
Odakint az utcán ezek a lépések talán
nem hallatszanak –
a bűnbánat, azt mondják, fapapucsot
hord –
és ha belenézel ebbe vagy abba a
tükörbe,
a por és a repedések mögé,
megpillantatod az arcodat – sötétebb
és töredezettebb –
az arcodat, melyet egész életben tisztán
és egészben tartani igyekeztél.
Az üveg szája fénylik a holdfényben,
mint egy görbe borotva – hogyan emelhetném ezt az én ajkaimhoz?
Habár nagyon szomjazom – hogyan
emeljem? – látod?
Hasonlatokhoz van kedvem – ez
legalább megmaradt nekem,
megerősít, hogy az értelmem még nem
hagyott cserben.
Hadd jöjjek veled.
Néha, mikor az este leszáll, olyan
érzésem van,
hogy odakint az ablakon túl az
medvetáncoltató vonul el az öreg, termetes medvéjével,
bundája tele van égésekkel és
tüskékkel,
felkavarja a szomszéd utca porát,
egy elhagyatott porfelhő, mely
érzékelteti a szürkületet,
s a gyerekek hazatértek vacsorára s
már nem engedik őket az utcára,
mégha a falak mögül meg is sejtik az
öreg medve elhaladását –
és a fáradt medve elhalad
magányosságának bölcsességében, nem tudva merre és miért –
súlyossá vált, többé nem tud táncolni
megdagadt lábain,
nem tudja viselni fűzős kalapját,
hogy a gyerekeket, naplopókat és bámészkodókat szórakoztassa,
nem akar mást, mint lefeküdni a
földre,
engedni őket, hogy a hasát tapossák,
így játszva utolsó játékát,
megmutatva rettenetes erejét a
lemondásra,
közönyét mások érdeklődése
iránt, a gyűrűk iránt ajakaiban,
fogai erőszakossága iránt,
közönyét fájdalommal és élettel
szemben,
a halál teljes bizonyosságában –
mégha lassú halál is –
végső közönyösségét a halállal
szemben, az élet tudásával és folytonosságával,
mely felemeli őt rabszolgaságából a
tudásával és tetteivel.
De ki tudja a végsőkig játszani ezt a
játékot?
És a medve felkel újra és tovább megy
engedve pórázának, gyűrűinek és fogainak,
tépett ajkakkal mosolyogva a
fillérekre, melyet gyönyörű és gyanútlan gyermekek dobálnak
(pontosabban gyönyörűek, mivel hogy
gyanútlanok),
és köszönetet mondva. Mert a
megöregedett medvék csak egy dolgot tudnak mondani:
Köszönöm, köszönöm.
Hadd jöjjek veled.
Ez a ház megfojt engem. A konyha
különösen olyan, mint a tenger mélységei.
A lógó kávéscsészék köralakban
fénylenek, mint valószerűtlen halak hatalmas szemei,
a tányérok lassan hullámzanak, mint a
medúzák,
hínárok és kagylók akadnak a hajamba
- később már nem tudom őket meglazítani
–
nem tudok visszajutni a felszínre –
a tálca halkan kiesik a kezemből –
lemerülök,
és látom a lélegzetem buborékjait emelkedni
és emelkedni,
és ahogy nézem őket, próbálom
irányítani magamat,
s azon tűnődöm, mit gondolhat az, aki
odafent van,
és látja a buborékokat,
talán hogy valaki megfulladt, vagy
egy búvár kémleli a mélységet?
És valóban, nem egyszer felfedeztem
ott a merülés mélységeiben
korallokat és gyöngyöket, hajótörött
roncsok kincseit,
váratlan találkozásokat, múltat,
jelent és eljövendőt,
majdhogynem a végtelenség
bizonyosságát,
egy bizonyos nyugodtságot, egy
bizonyos mosolyát a halhatatlanságnak, ahogy mondják,
boldogságot, részegséget,
ihletettséget,
korallokat és gyöngyöket, zafírokat;
csak azt nem tudom, hogyan adjam őket
– nem, én adom őket;
csak azt nem tudom, hogy el tudják-e
venni – de én mégis adom őket.
Hadd jöjjek veled.
Egy perc csak, míg felveszem a
kabátomat.
Amennyire változékony az idő,
óvatosnak kell lennem.
Nyirkos az est, és őszintén, nem úgy
tűnik neked,
mintha a hold erősítené a hideget?
Hadd gomboljam be az ingedet – milyen
erős a mellkasod –
milyen erős a hold – a karosszék, úgy
értem – és akárhányszor felemelem
a poharat az asztalról, a csend
gödrét hagyja maga után. Ráhelyezem a tenyerem egyszer,
hogy ne lássak át rajta –
visszateszem a poharat a helyére;
és a hold pedig egy lyuk a világ
koponyáján – ne nézz rajta keresztül,
mágnesként vonz magához – ne nézd,
egyikőtök se nézze,
figyelj jól arra, amit mondok – bele
fogsz esni. Ez a szédülés,
gyönyörű, légies – bele fogsz esni –
a hold egy márvány kút,
árnyak kavarognak és néma szárnyak,
titokzatos hangok – nem hallod őket?
Mélységes mély a zuhanás,
mélységes mély a megmászása,
a légies szobor nyitott szárnyaival
körülvéve,
mélységes mély a csend hajthatatlan
jóindulata –
remegő fények a túlparton, sodródsz a
saját hullámoddal,
az óceán sóhajával. Gyönyörű, légies
ez a kábulat – légy óvatos, lezuhansz.
Ne nézz rám, az én helyem ebben a
hullámzásban van – ebben a pompás szédülésben.
És minden este egy kis fejfájásom,
szédülési hullámom van.
Gyakran kisurranok a patikába az utca
túloldalán néhány aspirinért,
de néha túl fáradt vagyok, és itt maradok
a fejfájásommal,
és hallgatom a csövek üreges zaját a
falakban,
vagy kávét iszom, és
szórakozottságomban, mint mindig,
megfeledkezem, és kettőt is csinálok
– ki issza meg a másikat?
Igazán vicces, az ablakpárkányon
hagyom hűlni,
vagy néha mindkettőt megiszom,
kinézve az ablakon a patika világos, zöld
gömbjét figyelve, mely olyan, mint
egy csendesen közeledő vonat zöld fénye,
mely azért jön, hogy elvigyen engem kendőimmel,
lejárt cipőimmel, fekete tárcámmal, verseimmel,
de bőröndök nélkül – mihez kezdene
bárki is velük?
Hadd jöjjek veled.
Oh, elmész? Jó éjszakát. Nem, én nem
jövök. Jó éjszakát.
Én is indulok mindjárt. Köszönöm.
Mert hát végül nekem is el kell hagynom ezt a leroggyant házat.
Látnom kell egy kicsit a várost –
nem, nem a holdat –
a várost kérges kezeivel, a dolgozó
várost,
a várost, mely kenyerével és öklével
esküszik,
a várost, mely mindannyiunkat a hátán
cipel
kicsinyességünkkel, bűneinkkel és
gyűlöletünkkel,
becsvágyunkkal, tudatlanságunkkal és
feledékenységünkkel.
Hallanom kell a város nagy lépteit,
és nem hallgatni tovább a te
lépteidet,
vagy az Istenét, vagy a sajátomat. Jó
éjszakát.
A szoba sötétbe fordul. Úgy látszik,
mintha egy felhő takarta volna el a holdat.
Hirtelen, mintha valaki bekapcsolta
volna a rádiót a közeli bárban, egy nagyon ismerős
zenefoszlány hallatszik. Aztán
rájövök, ez a Holdfény Szonáta, épp csak az első felvonás játszódott
nagyon lágyan ezalatt a jelenet
alatt. Az Ifjú most lemegy a dombról egy ironikus, és talán együttérző
mosollyal finoman ívelt ajkain, és a szabadulás érzésével. Amint eléri a Szent
Miklóst,
mielőtt lemegy a márvány lépcsőkön,
nevetni fog – hangosan, önfeledten.
Nevetése nem fog illetlennek tűnni a
hold előtt.
Talán az egyetlen illetlen dolog az,
hogy semmi sem illetlen. Hamarosan az ifjú elcsendesedik,
komollyá válik , és azt mondja: „ Egy
korszak hanyatlása.” Újra teljesen lenyugodva ismét kigombolja ingét és
folytatja útját. Ami a fekete ruhás nőt illeti, nem tudom,
hogy végül kijutott-e a házból. A
Hold ismét ragyog. És a szoba sarkaiban árnyak erősödnek elviselhetetlen
megbánással, majdnem dühvel, nem annyira az élet miatt, mint inkább a hasztalan
vallomás miatt. Hallod? A rádió játszik tovább...
Fordítás: Drenkó Szabina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése